fbpx

Zarándoklat modern módra – mi késztetheti útra a mai zarándokokat?

Reneszánszukat élik mostanában a zarándoklatok, és egy-egy szent hely legalább annyira felkapott lett, mint a középkorban, amikor a vallás még sokkal jobban áthatotta a hétköznapokat, és igen sokan – vezeklésből, fogadalomból vagy csak imádságból – nekiindultak egy-egy ilyen lelkileg feltöltő (és testileg fárasztó) nagy útnak. Ma persze könnyebb a dolgunk, mint eleinknek volt: nem kell feltétlenül gyalog megtennünk az egész utat mondjuk Jeruzsálemig, Rómáig vagy Santiago de Composteláig.

Az útonállók is kevésbé leselkednek ránk, és (nem utolsósorban) nem kell annyi ideig abbahagynunk a megélhetést adó munkánkat. De ha csökkentek is a fizikai veszélyek és fáradalmak, az a lelki élmény, amire vágyik az ember, ugyanúgy elérhető, mint régen – és ugyanúgy Isten kegyelme által.

Nemrég egy Pannon Pilgrim által szervezett zarándokúton voltam San Giovanni Rotondóban, mégpedig repülővel. Eddigi zarándokútjaimban több volt a gyaloglás és a (szándékos vagy véletlen) böjt, illetve valami válsághelyzet mindig akadt, mert azt azért nehezen lehet megúszni, hogy minden úgy menjen, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Viszont egy zarándoklaton általában nyitottá is válik az ember arra, hogy a váratlan helyzeteket kellő lazasággal és nyugodtsággal vehesse.

Ez az út több aspektusában is különbözött a korábbiaktól. Elsősorban: vezető voltam. Másodsorban: volt velünk egy atya, így a lelki tartalomért nem én voltam a felelős, annál inkább azért, hogy hogy érzik magukat a zarándokaink. Ebbe a figyelmesség, a meghallgatás és az empátia jóval nagyobb mértékben beletartozott, mint ha csak magamban lettem volna. Harmadrészt: idegenekkel voltam együtt – akik a harmadik nap végére már nem voltak idegenek. Ez nem meglepő: ahol olyan mélységű élmények érik az embert, mint egy zarándoklaton, ott bármilyen ismeretlenből ismerős válik.

De milyen élményre is számíthat valaki, aki zarándoklatra indul San Giovanni Rotondóba, Pio atyának, a 20. század misztikus szentjének egykori lakhelyére? Egyáltalán, mi hajt valakit, hogy időt, energiát, kényelmet és pénzt nem kímélve egy zarándokhelyre menjen?

1. Zarándoknak lenni nem egyszerű turistáskodás, hanem sajátos életérzés.

A középkorban a zarándok szent ember volt; valaki, aki nem csupán a maga nevében indul útnak, hanem a szívében hordoz másokat is; szent helyre megy, mert ott az ég közelebb van egy kicsit a földhöz.

Ismerjük a genius loci, a hely szelleme fogalmát, amelyet egy ott élő ember vagy emberek hoztak létre, s ez a nehezen megfogható kisugárzás akár évszázadokkal vagy évezredekkel később is érezhető lehet ott.

2. Egyetlen ember képes milliókra hatni. Pio atya nemcsak azért misztikus és szent, mert materiális szempontból felfoghatatlan csodák vették körül (Jézus sebei megjelentek a testén, a látomásai, a bilokációi, a csodálatos gyógyulások), hanem azért is, mert emberileg még arra is nagy hatást tett, aki egyébként nem nézte jó szemmel. Szent ember. Nos, az ő hívószavára mentünk mi San Giovanni Rotondóba, ahol ötven évet töltött, de nemcsak mi, hanem több ezer más zarándok is a világ minden tájáról.

Biztos vagyok benne, hogy mindenki, aki ott jelen volt, találkozott is vele.

A mi kis zarándokcsoportunkból mindenki hordozott a szívében valami kérést vagy szívének kedves embert, és lenyűgöző volt látni, ahogy az út során arcokra bomlik a társaság, s mindenki szemében megjelent az a fény, ami jelzi, hogy valamilyen módon meghallgattattak az imádságai.

3. A hegyek nem véletlenül különleges helyek. Monte Sant’ Angelóban éppen Szent Mihály napján voltunk; ide küldte Pio atya azokat, akik imádságért fordultak hozzá, hogy kérjék előbb az arkangyal oltalmát. Szeptember 29-én azonban nem volt lehetőségünk csöndes magányban merengeni a hegyen Isten nagyságán, mert olyan sok ember volt ott, hogy egy gombostűt sem lehetett leejteni. Nos, Istennek semmi sem lehetetlen. A barlangszentélyű bazilika bejárata fölött – amely a világ minden bizonnyal egyetlen olyan keresztény szentélye, amelyet nem püspök, hanem maga Szent Mihály arkangyal szentelt föl – a következő felírás olvasható: Terribilis est locus iste hic domus dei est et porta coeli. Rettenetes ez a hely: Istennek a háza és az egek kapuja. Ez még a sokszázezres tömegben is érzékelhető volt.

4. Az élethez hozzátartozik a váratlan, a zavarba ejtő, a keretekből kilógó. Az is, hogy egyszerre túl sok ember van körülöttünk. Az is, hogy ha váratlanul egyedül találjuk magunkat. Az is, hogy hibázunk. Mindannyiunknak lehetőségünk van találkozni Istennel életünk során, és leginkább pont az ilyen alkalmakkor. Hogy ez miért rettenetes? Zeusz a görög monda szerint egyszer jelent csak meg teljes valójában az egyik szerelmének, és az nem élte túl. Ha már a görögök mitológiája ilyen érzékletesen leírja a numinózussal, istenivel való találkozást, talán nem túlzás azt állítani, hogy a terribilis kifejezés helyénvaló. És aki úgy tér meg egy szent helyről, hogy legalább egyetlen perc volt abból a pár napból vagy hétből, amikor átérezte a saját parányiságát, akkor a rettenetes azt jelöli, hogy hagytuk magunkat megérintődni és átváltoztatni, s ez a rettenet az elkerülhetetlen változás fájdalmas, átalakító erejét jelenti.

Egy születést. Megújulást. Egy új szakaszt akár az életünkben, akár a gondolkodásunkban, akár a lelkünkben.

5. Szüntelenül egyensúlyozunk a munka és a megpihenés között, és ez rendben van így. Beszív, kifúj. Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy a lelki gyakorlatok ahhoz hasonlítanak, amikor az ember sokáig van a víz alatt – a hétköznapok taposómalmában –, és ahhoz, hogy tovább tudja csinálni, időnként föl kell merülni a felszínre levegőt venni. Akkor meglátjuk azt is, hogy merre haladunk, és azt is, hogy tulajdonképpen mit is csinálunk – és kinek az erejével. Egy zarándokút ilyen lehetőség.

Az ember, aki visszatér, valamilyen szempontból már nem ugyanaz, mint aki elindult.

És ekkor jöhet a következő nagy kihívás: a mindennapokba beépíteni a kapott ajándékokat: a levegőt felhasználni, és úszni tovább.

Stenszky Cecília
eredetileg megjelent: kepmas.hu, 2019. november 29.